Tűzoltóság történeti áttekintése

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy az õsember is foglalkozott már tûzvédelemmel, de a régészeti feltárások arról tanúskodnak, hogy eleink igen gyakran óvatosak voltak a tûzhelyek létesítésénél, például kõsorral, netán agyaggúlákkal kerítették körbe, vagy gödröt ástak a tûznek. Az ókor legcivilizáltabb államaiban tûzvészkor már volt mit veszíteni, nem véletlen, hogy a tûz elleni fellépés elsõ adatai is innen származnak: Egyiptomban például mintegy négyezer évvel ezelõtt már elõírták az oltóvödrök készenlétben tartását. Hammurabi törvénykönyvének egyik pontja pedig szigorúan büntette, ha tûzvészkor a segíteni érkezett szomszédok elloptak valamit a károsult házából.

Az viszont igaz, hogy már a régi rómaiak is - Augustus császár i.e.21-ben az állam rabszolgái közül 600-at kiválasztott, és ennek az osztagnak külön kötelessége volt a tûzoltás is, így létrejött Európa elsõ, igaz, kényszerû hivatásos tûzoltósága. Negyedszázad alatt azonban kiderült, ennyi ember kevés a majdnem milliós lélekszámú Rómához, és az is, hogy nem volt szerencsés éppen rabszolgákra bízni a tûzoltást. I.sz.6-ban szabad emberekbõl állt fel 7, összesen 7000 fõt számláló "õrködõ zászlóalj", amely oltotta a tüzet, és rendõrségül is szolgált.

A többi kisebb városban, így Aquincum-ban, Savariában és Pannónia más városaiban a tûzoltás és az éjjeli õrség feladatát a különbözõ kézmûves-társulatok látták el. Aquincum-ban két önkéntes társulat is volt: az egyik a polgári város körzetében, a másik a légiótábor-város területén végezte a tûzoltást.

A középkori Magyarországon - ahogy akkor Európában is - a földesurak általában nem a városok és a falvak zsúfolt házai között laktak, és ezért anyagi áldozatokat sem igen hoztak azok tûzbiztonságáért. I. István király szigorú törvényt adott ki a gyújtogatók ellen, és rendeletben mentette fel a templomba járás alól a tûz õrzõit. A XV.-XVII. században a törvényhozás már nemcsak a gyújtogatót sújtotta halállal, hanem azt a személyt is, aki csak fenyegetõzött azzal, hogy a várost vagy a falut, vagy másnak a házát felégeti.

Az elsõ magyarországi önkéntes tûzoltóság a debreceni kollégiumban alakult: az éjjeli tûzõrök, vagy vigilek három órás váltásban õrizték a kollégium álmát. Az elsõ idõkben csak a kollégium belsõ udvarán õrködtek, és csak késõbb, az 1600-as évek vége felé kezdtek részt venni a városban támadt tüzek oltásában is.

Magyarországon a XVIII. század derekán egyáltalán nem volt kielégítõ a tûzrendészet szervezete és technikai felkészültsége. II. József 1788-ban ezért olyan országos tûzoltalmi intézkedést adott ki, amely négy csoportba osztotta a feladatokat: az elsõ részt ma megelõzõ tûzvédelemnek nevezzük, a második csoport a tûzjelzés, riasztás intézkedéseit tartalmazta, a harmadik rész az oltáshoz adott utasításokat, a negyedik rész pedig a mai megelõzõ tûzrendészetnek felelt meg. Noha ez a rendelet alkotmányellenes volt akkoriban, alapját képezte egy új tûzrendészeti szabályzatnak.

Egészen a XIX. század közepéig a tûzoltást az arra kötelezett céhek tagjai, majd mellettük az önkéntes egyesületekbe tömörült emberek végezték. A jelentõs technikai fejlõdéshez, a hatékonyabb, bonyolultabb, drágább tûzoltógépek tartásához és kezeléséhez azonban fõfoglalkozású, hivatásos alakulatokra volt szükség. E törekvés hazai felkarolója az önkéntes tûzoltó egyletek létrejöttét is szorgalmazó Széchenyi Ödön volt. Tevékenységének köszönhetõen 1870 február 1-jén Pesten 12 fõvel megkezdte mûködését a hivatásos tûzoltóság. Létszámuk az év végéig megháromszorozódott. Széchenyi munkájára külföldön is felfigyeltek, és a török szultán meghívta õt a konstantinápolyi tûzoltóság megszervezésére.

Az I. világháború mindenütt megakasztotta a tûzrendészet fejlõdését, különösen a hivatásos tûzoltói legénységbõl vonultak be sokan katonai szolgálatra. 1930-ban Magyarország 54 vidéki városából 26-ban még nem volt hivatásos tûzoltóság, 1300 községben pedig semmiféle tûzoltóosztag sem létezett. 1935-ben tartották az elsõ légoltalmi tanfolyamot a fõvárosi és vidéki tûzoltótiszteknek, ami elõrevetítette a háborús készülõdés terheit, a legénység, majd a lakosság kiképzésének súlyos kötelességét a gáz és légvédelem, majd a kárelhárítás terén. 1936-ban aztán, ötvenévi várakozás után elkészült egy modern, bár nem teljesen hibátlan tûzrendészeti törvény.

A növekvõ háborús veszély miatt felgyorsult a hivatásos tûzoltóságok felállítása, de ezeknek a testületeknek már a légoltalmi hálózat, társadalmi, lakóházi önkéntesek oktatása, irányítása is a feladatuk volt.

A II. világháború befejezõdésekor az önkormányzati és vállalati tûzoltóságok szétestek. 1948-ban létrejött az állami tûzoltóság, az ország tûzvédelmét új alapokra helyezték, a hivatásos tûzoltóságokat átszervezték, a tagokat önkéntes alapon, a szolgálati idõ beszámításával tulajdonképpen átvették az állami tûzoltóságok. A tûzoltóság életében jelentõs állomás volt a tûz elleni védekezésrõl, a mûszaki mentésrõl és a tûzoltóságról szóló 1996.évi XXXI.törvény.

Az 1999. évi LXXIV. (katasztrófavédelmi) törvény az ezredforduló színvonalára emelte az életet és a vagyonbiztonságot, a természetes és épített környezetet veszélyeztetõ természeti és civilizációs katasztrófák megelõzését, illetve a károsító hatásaik elleni védekezést. A tûzoltóság 2000. január elsejétõl a katasztrófavédelem egységes rendszerének integráns része lett.